Úgy gondoltam, indítok egy sorozatot arról, hogy milyen csuda kalandokat élünk át Artúr és Brendon gazdijaként.
Az első részben kicsit mesélek arról, hogy egyáltalán hogyan váltunk hirtelen macskátlanból kapásból kétmacskássá.
Artúr Bekiék családi cicája már több, mint egy éve, 2014 nyarának környékén került a házhoz. Eleinte kicsit bejárós volt, bár a gyerekek kapták, akkor is elsősorban Bekihez, aztán kinti cica lett belőle.
Én úgy ismertem meg, mint egy szimpatikus kis szőrgombócot, aki sose megy messzire a háztól, mindig valamelyik ajtó előtt, vagy a kisházában pihen, és néha besettenkedik Beki szüleinek az ebédlőjébe a nyári nyitott teraszajtón. Simogatni nem nagyon lehetett, mert rögtön harapott és bántott, nagyon kis vadóc cica volt a kedves pofi ellenére.
Mi ketten már régóta beszélgettünk róla, hogy kellene állat, kutyában gondolkoztunk, de a méretben nem sikerült sose egy nevezőre jutni, ő német dogot szeretne, de kiegyezne egy leonbergivel is, én pedig valami kisebbet, akár egész kicsit. :)
Mivel a cicákat is mindketten nagyon szeretjük, végül úgy döntöttünk, Artúr itt van, végülis a lelke mélyén egész jó fej, beszoktatjuk magunkhoz. Egy szép napon vettem egy szőrkefét, amennyire hagyta, megagyusztáltam vele, aztán valami falat finomsággal felcsalogattam a lépcsőn.
Az első napok ugyanúgy teltek: munka után felcsaltam-hoztam Artit, megvacsizott, majd betelepedett az erkélyajtó elé és szomorúan nézett kifelé...
Már-már rosszul éreztem magam, hogy most elveszem szegénykém szabadságát, de szerencsére nem sikerült eltántorítani az elhatározástól. Néhány alkalom után azonban Artúr már odajött hozzánk a kanapéra esténként, vagy az előtte lévő szőnyegen pihent.
Az első gondosan az ebédlő sarkába helyezett kaki általam az alomba való szállítmányozása után ezzel a dologgal sem volt gond, simán megtalálta, hogy hol végezheti a dolgát. A simogatást még mindig csak rövid ideig tűrte, majd beindult a szokásos harapós-karmolós-játszós bunyózásával, de észrevehetően jól érezte magát nálunk.
Nem sok idő, konkrétan 9 nap telt Artúr első, nálunk töltött estéje és Brendon érkezése között. A kis vörös Bors cicát a Facebookon láttam meg, a Budaörsi Állatmenhely oldalán. A menhely munkáját már régóta figyelem, bár sok rosszat pletykálnak róluk, amit én látok, hogy rengeteg állatnak találnak otthont, sokszor külföldön is, ami szerintem hatalmas szó. Életem első adó 1%-ának helyén sem sokat gondolkoztam, egyértelmű volt, hogy nekik adom. A képről rögtön Tégla jutott eszembe (ő is vörös volt, és az enyém, és a legkedvesebb, és nagyon tud hiányozni) és bár már néha-néha szóba került, hogy majd lehet jól jönne Artúrnak idővel egy pajtás, álmomban sem gondoltam volna, hogy Beki rögtön igent mond Bors cicára... sőt...
Másnap ő telefonált és intézte el, hogy végül miénk lehessen a kis dorombgép. Rengetegen jelentkeztek érte, de már el volt ígérve egy néninek, akiről viszont kiderült, hogy albérletben lakik, így végül szimpátia és a jónak ígérkező körülményeknek köszönhetően mégis mi kerültünk ki "győztesen". Munka után már mehettem is találkozni az ideiglenes befogadókkal, hogy elhozzam a kis vörhenyt. Bár csak egy napja volt náluk, ők is nehezen váltak meg tőle, mondták, hogy csoda egy egyéniség. :) Ezt rögtön a hazaúton be is bizonyította: kidugta a kis mancsát a kosárból és rátette a könyöklőn pihenő karomra, így utaztunk egész végig.
Már az első este megkapta új nevét, bár nekem tetszett a Bors is, végül Brendon (néha Brendi) lett belőle. :) Első dolga volt, hogy megmutassa dorombolós, bújós, dörgölőzős természetét...
... második pedig, hogy befészkelje magát közénk reggel.
Arról, hogy emellett van bizony benne egy nagy adag zsiványság is, és az összeszoktatás döcögős-rögös útjáról majd a következő részekben mesélek... :)
Addigis figyelemmel követhetitek Brendon és Artúr közös és nemközös kalandjait az instagram oldalamon, az #arturgram és #brendongram hestegek alatt.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése