Hát szevasz, blogger. Már majdnem elfelejtettem, hogyan festesz. Majdnem... azért bő fél év nem elég erre, és arra sem, hogy ne akarjak blogolni.
Sokszor bizsergett az ujjam, pörögtek a szavak s mondatok a fejemben, aztán egyre telt az idő, és egyre inkább nem éreztem, hogy nekem azon a felületen keresnivalóm van, de ahhoz az elhatározáshoz, hogy nulláról kezdjem, újra, kellett egy pont.
Úgy döntöttem, nem rossz pont az, hogy pénteken betöltöttem a huszonötöt... talán valahol az van bennem, hogy most már elég öreg vagyok ahhoz, hogy ha még mindig blogolni akarok, akkor meghajtsam a fejem ezelőtt, és belássam, hogy ez van, az életem része, ha akarom, ha nem.
És miért ne akarnám? Hiszem zseniális terápia, magamra figyelés ez... van, aki meditál egy órát, van, aki blogot ír, nojés?
Mindezt úgy, hogy azt kell, hogy mondjam: minden a legnagyobb rendben van.
Nem szívesen írnám le A-tól Z-ig azt a rengeteg mindent, ami eltelt, mióta nem irkáltam, a lényeg talán annyi, hogy úgy érzem, nagyon egyben van most az életem, és jó mederben folyik, jófelé.
Mindezt a világ legjobb társával, egy gyönyörű otthonban, szuperjó "új" családdal, és sajnos keveset látott és nagyon hiányzós, de mindig érzősen mögöttem állós régivel, szimpatikus új kollégákkal, és egy jó összetételű ovis csoporttal.
